A gyógyítás történetében az ókortól kezdve megfigyelhető volt a fogadalmi tárgyak, offerek használata, amelyek a vallás és népi orvoslás, a gyógyulás és hit közötti szoros kapcsolat tárgyi megnyilvánulásának tekinthetők. Fogadalmi tárgyként bármi szolgálhatott; így fogadalmi kápolnák, oltárok, keresztek, szobrok széles skálája keletkezett az évszázadok során, amelyeket háborúkból, járványokból való megmenekülés után állíttattak szerte az országban. A 15. századtól kezdve gyakran készültek fogadalmi képek, amelyek egy-egy betegségből, veszélyből, balesetből való megmenekülés mementóiként maradtak fent. A legnépszerűbbek az ún. identifikációs tárgyak voltak, amelyeket a búcsújáróhelyek kegyképeinél, kegyszobrainál, szentkútjainál ajánlottak föl a gyógyulni vágyók Szűz Máriának, vagy azoknak a szenteknek, akikhez gyógyulás reményében fohászkodtak. Formáik változatosak voltak: gyakori volt a kéz, láb, gyomor, mell, fül, fogsor, szem és szív alak, de a férfit, nőt, gyermeket, állatokat ábrázoló változataik is nagy számmal kerültek a kegyhelyek oltáraira, a kegyképek köré.
Stilizált szemet formázó offer a hozzá tartozó körtefából készült öntőmintával. Magyarország, 18. század. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)
Akinek a szemei fájtak, szem formájút vett, a gyermekre vágyó asszonyok kis pólyás babát, aki a háziállata pusztulásától félt, állat alakút vásárolt és ajánlotta fel a bajból, betegségből való gyógyulás reményében. Ezeknek a 10–12 cm nagyságú, nemesfémből, fából, vasból, de legtöbbször viaszból készült offereknek búcsús napokon volt jelentőségük. Vagyoni helyzet függvénye volt, hogy ki melyik anyagból készült változatát vásárolta meg.
Lóformának a kiöntésére alkalmas, körtefából készült offer öntőminta. Magyarország, 18. század. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)
A viaszból készült offereket a búcsúra összegyűlt emberek a mézeskalácsosoktól, gyertyásoktól szerezték be, valahol a szerzetesek árulták. Készítésük egyszerű volt: a keményfa öntőmintát vízbe áztatták, majd szorosan összekötötték őket, ezután beleöntötték a meleg viaszt. Mivel vizes volt a fa, a kihűlt viasz könnyen kijött belőle. A viasztárgyak felajánlásának szokása az 1970-es években egyházi tiltásra, és a mézeskalácsos és gyertyaöntő mesterségek visszaszorulásának hatására szűnt meg, majd adta át helyét a gyertyaadományozás szokásának.
Vámos Gabriella
Felhasznált irodalom
Barna Gábor: Fogadalmi tárgyak. In Diós István (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon III. Éhi–Gar. Bp., Szent István Társulat, 1997. 722–724.
Sergő Erzsébet: Siklósi offerminták. Ethnographia 85 (1974) 2–3. sz., 445–454.
Vajkai Aurél: Népi orvoslás a dunántúli búcsújáróhelyeken. Magyarságtudomány 1 (1942) 1 sz., 116–139.
Varga Zsuzsa – Manga János: Fogadalmi tárgy. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II. F–Ka. Bp., Akadémiai, 1979. 169–172.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.