„Eszközei a vérforgásnak: a’ szív; az arteriák; a’ hajszálvékonyságú erek; és a ’ venák.” (Bene Ferencz: Az orvosi tudomány rövid rajzolatja… Buda, 1812.)
A szívet nagyon sokáig nem is az érrendszer középpontjának tekintették elsősorban, hanem a tudat, a pszichés jelenségek székhelyeként írták le, sőt, sokáig a vénákat és az artériákat sem különböztették meg egymástól. Egyesek a pitvarokat nem tekintették a szív részének, és téves elveket vallottak a szívbillentyűk működéséről. Az idők folyamán csak nagyon lassan bontakozott ki a szívről és az érrendszerről alkotott, ma is érvényes anatómiai kép.
A kar erei. William Harvey: Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
Galénosz (Kr. u. 129–216 k.) összegző műve, – mint minden mást –, a szív és az érrendszer anatómiájáról és fiziológiájáról alkotott elképzeléseket és tanokat is évszázadokon keresztül meghatározta. Tanai állatanatómiai tapasztalatokon és a nedvkórtan elméletén alapultak, és olyannyira szívósnak bizonyultak, hogy a 16. század közepéig szinte megkérdőjelezhetetlennek számítottak az orvosok körében.
Az első, ábrákat is tartalmazó, 1316-ban megjelent anatómiakönyvben Mondino de Luzzi (1270 k. – 1326) bolognai orvos a szívet még három kamrával rajzolta meg, elképzeléseit erősen befolyásolták még a galénoszi és hippokratészi nézetek. Mégis lassan gyűlt a tudás, amely egyre erőteljesebben kérdőjelezte meg a nagy elődök dogmáit. Jacques Dubois (1478–1555) speciális módszerrel preparálta a vérereket, és így meglehetős pontossággal tudta követni útjukat. Michael Servetus (1511–1553) spanyol születésű orvos-filozófust a tudománytörténet a kisvérköri keringés felfedezőjének tartja. Giambattista Canano (1515–1579) megfigyelte és leírta a vénabillentyűket, ugyanezt a megfigyelést tette Girolamo Fabrici d’Acquapendente (1533–1619) olasz anatómus is.
Az ember keringési rendszere. Loder Just Christian: Anatomische Tafeln zur Beförderung der Kenntniss des menschlichen Körpers. Weimar, Verlag des Landes-Industrie-Comptoirs, 1803. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár, Régi Könyvgyűjtemény)
A vérkeringés tekintetében azonban a 17. századig kellett várni, amikor is William Harvey (1578–1657) 1628-ban nyilvánosságra hozta a szívműködésről és a vérkeringésről szóló értekezését, az Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibust (Anatómiai értekezés a szív és a vér mozgásáról az élőlényekben), melyben pontosan leírta a nagy vérkört, a vér körforgását feltételezte, és e feltételhez kapcsolódóan említést tett a vénákban található billentyűkről és a szív pumpaszerű működéséről is. Azt az elképzelését azonban, hogy a vér egy zárt rendszerben áramlik, kering, nem tudta bizonyítani. Ezt a feltételezést Marcello Malpighi (1628–1694) kutatási eredményei igazolták 1661-ben, amikor megjelentette a De pulmonibus observationes anatomicae (Anatómiai megfigyelések a tüdőről) című munkáját. Ebben a műben leírta a békatüdő artériáit és vénáit, valamint az őket összekötő hajszálereket.
Szétszedhető szívmodell. Auzoux, Luois Thomas Jerôm (1797–1880) műhelye: Papírmasé, préselt, festett. XIX. század második fele. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum gyűjteménye. Fotó: Blahák Eszter)
A különböző szívbetegségek leírása és boncolati anyaggal történő bizonyítása a 18–19. században vált általánossá, hiszen ekkor a tapasztalatszerzés egyik bevált módja a boncolás volt. Jean-Baptiste de Sénac (1693–1770) tapasztalatairól egy kétkötetes kardiológiai könyvet jelentetett meg 1749-ben, Traité de la structure du coeur, de son action et de ses maladies (Értekezés a szív felépítéséről, működéséről és betegségeiről) címen, amelyben leírja például a koszorúerek meszesedését. Nagy hatású még ebben a korban Albrecht von Haller (1708–1777) Elementa physiologiae corporis humani (Az emberi test élettanának elemei) című műve is. William Heberden (1710–1801) 1768-ban írja le az angina pectoris (koszorúérgörcs) tüneteit.
Szétszedhető szívmodell. Auzoux, Luois Thomas Jerôm (1797–1880) műhelye: Papírmasé, préselt, festett. XIX. század második fele. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum gyűjteménye. Fotó: Blahák Eszter)
A 20. és a 21. században a technikai vívmányok, a különböző vizsgálati módszerek fejlődése tette lehetővé, hogy az orvosok még szélesebb ismereteket szerezzenek a szív és az érrendszer működéséről, felépítéséről és betegségeiről. A kardiovaszkuláris, azaz a szív- és érrendszeri betegség elnevezés egy gyűjtőfogalom, és magában foglalja a szívben és a test érrendszerében előforduló betegségek összességét. A szív megbetegedéseinek tekintetében ismeretesek az ateroszklerotikus szívbetegségek, azaz a koszorúér-betegségek. Ide sorolhatók az angina pectoris, az akut koronária szindróma, a szívinfarktus és a hirtelen szívhalál. A szívbetegségek rendszerébe tartoznak még a szerzett szívbillentyűhibák, a veleszületett szívbetegségek, a szívbelhártya-gyulladás és a szívizombetegségek. A szívritmuszavarok csoportjába a pitvarremegést, a rohamszerű tachikardiákat, a kamrai ritmuszavarokat és a szívleállást sorolhatjuk.
A szív koronáris ereinek és vénáinak rendszere. Szívkorróziós éröntvény. 2011. Készítette: dr. Baksa Gábor, dr. Nagy Henriett, dr. Ruttkay Tamás. Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Kar Anatómiai-, Szövet- és Fejlődéstani Intézet, Budapest.)
A szív- és érrendszeri betegségek mindannyiunkat érintenek, hiszen egyes becslések szerint a világon minden második másodpercben meghal valaki kardiovaszkuláris betegség következtében, minden ötödik másodpercben bekövetkezik egy szívroham és minden hatodikban egy agyvérzés. Ennek ellenére reményekre ad okot, hogy mind a diagnosztikában, mind pedig a terápiában jelentős eredményeket ért el az orvostudomány és a megelőzés, az egészséges életmód egyre több embert tart távol a szív- és érrendszeri betegségektől.
Dr. Szabó Katalin
Irodalom:
Lozsádi Károly – Czuriga István (Szerk).: A kardiológia áttekintő története. Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2009.
Petrányi Gyula: Belgyógyászat. Budapest, Medicina Kiadó, 2003.
Petrányi Gyula (Szerk.): Belgyógyászati diagnosztika. Az orvosi vizsgálat módszertana. Budapest, Medicina Kiadó, 2010.
Tulassay Zsolt (Szerk.): A belgyógyászat alapjai 1-2. Budapest, Medicina Kiadó, 2010.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.