TINKTÚRA

Nem sokkal később Ungár Imre igazgatói kinevezést kapott a Jubarban (Jubar, ma Jubbal) működő missziós tüdőszanatórium élére, Shimlától, az indiai Brit Birodalom nyári fővárosától mintegy 100 km-re. Itt már Éva is csatlakozhatott hozzá. Jubar a pandzsábi közigazgatási régió (Punjab States Agency, ma Himachal Pradesh) hindu fejedelemségekhez tartozó részén feküdt, nem messze a közvetlen brit fennhatóság alatt álló területektől. A környék ma kedvelt üdülőhely, almaligeteiről és különleges uralkodói palotájáról nevezetes, amely a helyi rádzsput királyi család rezidenciája volt. Az 1800 méteres magasságban fekvő, pinea- és deodárerdőkkel övezett kórházat több misszió tartotta fenn, de adományokat is elfogadtak gazdag hinduktól, akik Éva emlékezése szerint szívesen adakoztak.

Jubbal egykori uralkodói családjának palotája. (Wikimedia Commons. Fotó: Snjsharma CC BY 3.0)

Odaérkezésükkor a kis himalájai falu 120 ágyas kórházának teljes orvoskara kettejükből állt, ami pedig a felszerelést illeti, kezdetben mindössze egy röntgenkészülék és egy laboratórium állt rendelkezésükre. Vezetékes víz nem volt, a személyzet kútról hordta a vizet. A kórház pavilonrendszerben működött, ez akkoriban elterjedt volt, különösen a forró égövi országokban, mert ez biztosította leginkább az átszellőzést és a betegek elkülöníthetőségét.  A házaspár ottlétük kilenc éve alatt modern kórházzá fejlesztette a himalájai szanatóriumot. A funkciók és férőhelyek bővítésével párhuzamosan az egészségügyi személyzet létszámát, orvosokat és ápolókat is beleértve, közel félszáz főre növelték. A kórházban misszionárius és hindu orvosok dolgoztak. „Maguk építették ki a sebészeti osztályt, és elkezdték végezni az akkor szokásos tüdőműtéteket. Szüleim mindvégig együtt dolgoztak, így lett édesapámból tüdősebész, édesanyámból pedig aneszteziológus.” – írja visszaemlékezésében leányuk, dr. Ungár Anna. A teljes körű ellátás érdekében bronchológiai részleget és intenzív terápiás osztályt is létrehoztak. Indiai éveik alatt, 1943-ban történt meg a streptomycin izolálása, s ezzel a nagy horderejű kutatási áttöréssel lehetővé vált a tuberkulózis gyógyszeres kezelése. Ez azt jelentette, hogy a sebészeti beavatkozásokat és a gyógyszeres kezelést immár egymást kiegészítve, egymást támogatva alkalmazhatták.

A jubari kórház műtőjében.

De nem elégedtek meg ennyivel. A sebészeti beavatkozások és a tuberkulózisos betegek ellátása mellett a helyi orvosok és bábák tanácsadásával és képzésével is foglalkoztak. Imre rendszeresen járta autóval a vidéket, hogy konzultációkat folytasson, tudásával hozzájárulva a Himalája-régió egészségügyi ellátásának fejlesztéséhez. Szülészeti és járóbeteg ellátást is biztosítottak a környék alacsony társadalmi helyzetű, egészségügyileg ellátatlan lakossága számára, akiknek a szervezett ellátását anyagi körülményeik mellett a hátrányos kaszti megkülönböztetés is nehezítette. Éva egy megjegyzésében utal rá, hogy a kaszti érintkezés, illetve szegregáció szigorú előírásai általánosságban is megnehezítették a gyógykezelés megszervezését, amit igyekeztek lehetőség szerint figyelembe venni, de választási helyzetben a terápiás szempontoknak adtak elsőbbséget a kezelés során.

Csoportkép 1948-ból: a hátsó sorban balról jobbra Ungár Imre, Scherer Éva, Mala, a nevelőnő, a szakács és a takarító. Elöl a gyerekek, Tamás és Péter, közöttük egy helybéli kislány.

Indiában, ahol a vallási pluralizmus mélyen gyökerezett, megszokott volt, hogy egy-egy régión belül hinduk, muszlimok, szikhek éltek egymás mellett, és ez a kórház betegeinek összetételében is megmutatkozott. 1947. június 3-án azonban eljött India függetlenségének napja, amely az indiai Brit Birodalom megszűnésével, illetve Indiára és Pakisztánra történő felosztásával valósult meg. A felosztást a történelemben példátlan népességcsere és öldöklés követte hinduk és muzulmánok között. A jubari kórház muszlim ápoltjainak életét az utolsó, még le nem szerelt brit ezred szikh katonái mentették meg azzal, hogy elvitték őket a pakisztáni határra, ahonnan átjuthattak az újonnan létrejött Pakisztánba.

Búcsú Indiától. Scherer Éva hátul, a bőröndök mögött ül szomorúan.

Tíz év indiai tartózkodás után Ungár Imre és felesége 1948-ban Budapestre tért vissza, ahol Imre nem sokkal később (1949-ben) az Országos Korányi Intézet újonnan létrehozott Tüdősebészeti osztályának vezetője lett. Az 1960-as évektől kezdve 1979-ben történt nyugdíjazásáig elsősorban a tüdőrák műtéti kezelésével foglalkozott. Ugyanazon az osztályon Scherer Éva aneszteziológusként dolgozott. Indiai éveik történetét „Tíz év Indiában” címmel ő írta meg. Négy gyermekük közül kettő lett orvos, lányuk, dr. Ungár Anna tüdőgyógyász főorvosként dolgozik, bátyja, Prof. Dr. Ungár László nemzetközi hírű nőgyógyász, daganatsebész.

Korányi sebészet az 1950-es években.

Scherer Éva (jobboldalt) munkatársaival Jubarban. Középen Larji, a titkárnő.

Péter, a másodszülött fiú keresztelője 1945-ben.

Felolvasás kórházi ruhában 1947-ben.

A Himalája Jubbal környékén. (Wikimedia Commons. Fotó: Abhay tanta CC BY 4.0.)

Köszönetnyilvánítás

Köszönetet mondok dr. Ungár Annának a fotók rendelkezésünkre bocsátásáért és megjelenésük lehetővé tételéért, valamint a Scherer Éva családjára vonatkozó egyes adatok közlésért.

Dr. Renner Zsuzsanna

Irodalmi ajánló:

Centenáriumi emlékezés Ungár Imre és Scherer Éva orvos házaspárra [2014]
Franz, Margit, Exil im Transit. Österreichisches Exil in Süd-, Südost- und Ostasien. In: Erinnerungen. Band 4, 1. Exil in Asien, 44–69.
List, Eveline: Mutterliebe und Geburtenkontrolle - Die Geschichte der Margarethe Hilferding-Hönigsberg. Mandelbaum Verlag, 2006. (magyar nyelvű megjelenése előkészületben)
Nightingale, Florence: Notes on Hospitals. London, 1863.
Ungár, Eva: Ten Years in India. In: Erinnerungen. Band 4,1, 314–334.