TINKTÚRA

Az iparművészeti jelentőséggel bíró gyógyszertári berendezési tárgyak között a mozsarak különleges helyet foglalnak el, hisz nem feltétlenül a patika renoméját emelő reprezentatív kialakítású tárolóedények csoportjába tartoznak, hanem a mindennapi gyakorlat során a laboratóriumban igencsak igénybe vett használati eszközök sorába illeszkednek. Noha készültek a táraasztalra és a szakma emblematikus jelképeként külön állványokra szánt díszmozsarak is, a mozsár igazi otthona mindig is a laboratórium maradt. Talán anyaguk időtállósága, tartósságuk lehet az oka, hogy a mindennapi használatra szánt mozsarak szépségére külön gondot fordítottak, bár a nemes anyagot nemes anyagban készíteni mágikus elve sem elhanyagolható szempont. Pedig a mozsarakat is fenyegette veszély – ugyan ritkán törtek, viszont annál gyakrabban végezték az ágyúöntők kohóiban. S mivel funkciójuk nemigen tért el az egyszerű háztartásokban, cukrászműhelyekben stb. használt mozsarakétól, „patikai mozsár” kifejezéssel illetni csupán a bizonyítottan gyógyszertárból eredő edényt illik igazán.

Delfinfüles rézmozsár a 17. századból. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

A használatban lévő mozsarakat két fő típus szerint szokás megkülönböztetni. A törőmozsarak a különféle drogok, magvak, apróra zúzandó alapanyagok ütemes ütögetéssel való törésére szolgálnak, alakjuk inkább nyúlánk, magas. Törőjük a nagyobb erő kifejtésére alkalmas robosztus darab. A kerekded dörzsedényekben viszont finomabb mozdulatokkal, az ütő körkörös mozgatásával porítani is lehet. Nem véletlen, hogy míg az előbbiek fémből (általában vas, bronz, réz, akár nemesfém is) vagy épp az ősidők óta használatos kőből készültek, addig a szemcsés belső felületűnek hagyott dörzsmozsarak már inkább a 19–20. századi kerámiaipar termékei. Noha az utóbbiak is készültek korábban fémből, kőből, sőt még fából is, ma már ismertebbek a sorozatgyártással készült kerámia vagy üveg edények. Peremüket sokszor kiöntőcsőrrel látták el a porított anyag könnyebb kezelhetősége érdekében.

Gótikus bronzmozsár a 16. századból. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

Az első mozsarak

A legősibb törőedények azonban nem mindig hasonlítottak a ma már megszokott kihajló peremű hengeralakra. Formai kiképzésük és díszítőelemeik a művészeti stílusokat követve változtak, s földrajzi lelőhelyük is meghatározta megjelenésüket. A kőmozsarat már a görögök és az egyiptomiak is ismerték, s valószínűleg római mintára alkalmazták őket gyógyszertáraikban az arabok és a perzsák is. A keleti mozsártípus könnyen felismerhető, s hatása a korai középkori európai mozsárfajtákon is érezhető annak köszönhetően, hogy az első európai patikák létrejöttét az arab apotékák inspirálták. A keleti stílusú mozsarak az alacsonyabb palástú kör vagy többszögletes alakot követték, fogantyújukként gyakran gyűrű szolgált. Ezek a leginkább a reneszánsz keresztelőmedencékre emlékeztető darabok már fémből – többnyire bronzból – készültek, s minden bizonnyal elődei lehettek a 13. század környékén a német területek felől elterjedő középkori mozsaraknak, amelyek magasabb, nyúlánkabb formája már a gótika karcsú eszményképét követi. Palástjuk gyakran függőlegesen bordázott, füleik szögletesek, esetleg madárkarmokban végződnek. Ez a nyújtottabb hengeralak válik a törőmozsár később is általános alakjává, noha a gótikus mozsarak számos alakvariációt mutatnak. Ismertebb formáik közé tartoznak még a gömbölyded, általában sávokban felfelé bordázott félgömb vagy épp az enyhe körtealak is.

Magyarországi gótikus bronzmozsár a 16. századból. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

A reneszánsz és a barokk

A mozsarakon a reneszánsz korától kezdődően egyre nagyobb szerepet kapnak a különféle díszítmények. Noha a legelső kőmozsarakat is gyakran díszítették felső peremüknél, szájuknál sormintával, a 16–17. században készült fémmozsarakon ezzel szemben leginkább a palást közepén találhatóak a különféle ornamensek, illetve a fülek kiképzése válik dekoratívabbá. Ezek a motívumok a 17–18. században még nagyobb jelentőségre tesznek szert, amikor a mozsarak emblematikus díszítőszerepe megnő és a mind gazdagabban berendezett patikák reprezentációs elemeivé is válnak. A reneszánsz edényeket a bronzművesség más területein is alkalmazott motívumkincsek alapján ékesítették, a folyondáros növényi ornamentika, az allegorizáló fejek, a cizellált bordák végein feltűnő állatmancsok, egész állatalakok kedvelt dekorációs eszköztárat képeztek. Az íves delfinalak ekkor vált a fülkiképzés leghatásosabb eszközévé. A mozsarak gyakran óriásira nőttek már abban a korban, amikor a szaporodó polgári alapítású patikák hitelüket, megbízhatóságukat díszítettségükkel próbálták alátámasztani. A súlyuknál fogva funkcionálisan használhatatlan darabok az officina előterében álltak az óriási mozsártörővel, amely számtalan alakvariációt kínált a mozsarak készítésére szakosodott harangöntő mestereknek. Ezek a gigantikus darabok már a gyakorlatilag funkcióját vesztett fül nélkül készültek, felfordított harangokra emlékeztetnek.

Közel-keleti rézmozsár a 17–18. századból. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

A 18. századtól napjainkig

A 18. századi patikákban a korábban céhes készítésű mozsarak helyett már inkább a manufakturális, gyári készítmények terjedtek el. A vas – mint fontos alapanyag – is ekkor vált közkeletűvé egyes vidékeken (pl. hazánkban). A ridegebb, olcsóbb anyag már nem tette lehetővé a mívesebb kiképzési módot, azonban az évszám, sok esetben a kohó emblémája még feltűnik a paláston. A kisebb használati mozsarakról is sokszor lekopnak a díszek, a sima hengerfelületet legfeljebb párnatagok tagolják, s megjelennek az esztergálásra utaló nyomok is. Persze a puritánabb kiképzés a 19. század historizáló éveiben ismét díszítettebbé válik, a formák is változatosabbak lesznek, s a keleties hatású kehelyalak is fel-feltűnik. Bizonyára az őrlési technikák fejlődésének hatására a már finomabbra aprított anyagok porítására alkalmas dörzsmozsarak kezdenek uralomra törni, s a kerámiaipar, majd a 20. században az üvegipar is részt kér a mozsárgyártásból. Mindazonáltal a ma már szinte egyeduralomra jutott típus nem tudja kiszorítani a klasszikus henger alakú törőmozsár emblematikus szerepét.

Egy különleges mozsártípusról még mindenképp illik megemlékeznünk. Az első világháború hadiiparának fémigényét kielégítendő a jobb minőségű fémmozsarakat begyűjtötték és beolvasztották. Az ún. hadimozsarak ezek pótlására készültek kerámiából. A törésre, aprításra alkalmatlan edényekből nem is sok maradt fenn, múzeumunk is csupán néhány darabot őriz e különleges korszak mementója gyanánt.

Porcelán hadimozsár, Magyarország, 1916. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

A patikus ábrázolások elmaradhatatlan kelléke, az aszklépioszi kígyó mellett a gyógyszerészet legfontosabb attribútumává nemesedett mozsár, felfelé fordított harangformájával is jelzi azt a gondolatot, amely évszázadokon keresztül kísérte az orvosi és a gyógyszerészi mesterséget. Az ember sorsa, egészsége Isten kezében van, a földi halandó csak az isteni kegyelem áldásával gyógyíthat, s csupán e kegyelem által lehet az élet és halál oly ingatag mezsgyéjén a Megváltó gyógyító erejének letéteményese. 

Horányi Ildikó

Irodalom:

Launert, Edmund: Der Mörser: Geschichte und Erscheinungsbild eines Apothekengerätes. Materialien, Formen, Typen.München, Callwey, 1990.

Pusztai László: A munkácsi vasöntöde jelentősége. (Öntödei múzeumi füzetek 14.) Budapest, Országos Műszaki Múzeum Öntödei Múzeuma, 2005.

Schmitz, Rudolf: Mörser, Kolben und Phiolen. Aus der Welt der Pharmazie. Stuttgart, Franckhsche Verlagsbuchhandlung, 1966.