TINKTÚRA

Ahhoz, hogy a vér nyomásának mérését egyáltalán felvessék a tudósok, szükség volt az ember, közelebbről pedig a szív- és érrendszer anatómiai felépítésének ismeretére. Andreas Vesalius (1514–1564) volt az első anatómus, aki az egész emberi testre kiterjedő anatómiai térképet adott és tapasztalatai boncolati alapokon nyugodtak. Fő műve, a De humani corporis fabrica forradalmian változtatta meg az emberi testről alkotott addigi képet. Könyvében írt a szív négy üregéről, illetve arról, hogy minden artéria eredője a szív. Anatómiai megfigyelései alapján arra következtetett, hogy a szív működése és a pulzus között kapcsolat áll fenn.

Vérnyomásmérés (MNM MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

Galénosz (129–216) elképzelése szerint a szív feladata a spiritus vitalis továbbítása volt. A vértömeg ritmikus mozgása ismert volt már a legrégebbi időktől fogva, ám nem ismerték fel ennek zárt mennyiségét, és állandó körforgását. Ezzel szemben a galénoszi elképzelést követve a 16. század végéig úgy tartották, hogy a májban folyamatosan keletkező vér a véredényekben – tehát az artériákban és a vénákban egyaránt – bármelyik irányban folyhat és mennyisége folyamatosan változik a szervezetben. A 16-17. századi modern anatómiai, majd később a kísérleti anatómiai-fiziológiai kutatások során alakul ki a vérkeringés elmélete. A 17. századig kellett várni, míg William Harvey (1578–1657) 1628-ban nyilvánosságra hozta a szívműködésről és a vérkeringésről szóló értekezését, az Exercitatio anatomica de motu cordis et sanquinis in animalibust, melyben pontosan leírta a nagy vérkört, a vér körforgását feltételezte, e feltételhez kapcsolódóan említést tett a vénákban található billentyűkről és a szív pumpaszerű működéséről is.

Harvey véna ábrázolása az Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus című könyvéből. (Wikimedia Commons)

Sokan úgy vélik, a vérkörök felfedezése nem Harvey önálló munkája, hiszen a De motu cordis néhány megállapítása már más publikációkban létezett. Így Michael Servetus (1511–1553) spanyol születésű orvos-filozófust a tudománytörténet a pulmonáris, vagy kisvérköri keringés felfedezőjének tartja. Ugyanezt a felismerést tette Realdo Colombo (1516 k.–1559) is, aki az 1559-ben megjelent De re anatomica című művében pontosan leírta a vér útját a tüdővérkörben, azaz amint a vér a jobb szívkamrából a tüdőbe, majd onnan levegővel telve a bal kamrába, innen pedig a szervezetbe jut. Ebben a könyvében tette közzé a szívbillentyűkkel kapcsolatban észlelt megfigyeléseit is, szerinte a billentyűk feladata a vért mindig egy irányba terelni. Giambattista Canano (1515–1579) megfigyelte és leírta a vénabillentyűket, ugyanezt a megfigyelést tette Hieronymus Fabricius (1533–1619) olasz anatómus, Harvey tanára is. Azonban Harvey tudta állatokon végzett vivisectióval (élveboncolással) igazolni, hogy a két szívkamrát elválasztó fal (septum) csak porózusnak tűnik, azonban valójában nem engedi át közvetlenül a vért, valamint, hogy a megmért vér mennyisége nagyjából állandó és ez kering folyamatosan az élő testben. Tehát bár mások részeredményeit is felhasználta, Harveyé az érdem, hogy ezeket a maga felfedezéseivel egybekapcsolva egészben, teljes egészében tudta láttatni a keringési rendszert, bár a vér artériákból vénákba jutását – mikroszkóp hiányában – nem tudta magyarázni. Ezt Marcello Malpighi (1628–1694) kutatási eredményei világították meg 1661-ben megjelent, De pulmonibus című munkájában.

A 18. század folyamán a modern természettudomány – talán a mérőműszerek tökéletesedésének köszönhetően is – egyre nagyobb teret nyert az orvostudományban. Ahogyan Birtalan Győző fogalmazott, a korra jellemző volt „a felfokozott természettudományos kíváncsiság, ami megférhet a mély vallásossággal, de a babonás előítéletekkel is… Keresték a mérhető, matematikailag kifejezhető adatokat.”  Így adódott, hogy a vér keringési útjának megállapítása, a szív és a vérerek anatómiájának és fiziológiájának megismerése után a vérnyomás mérésének gondolata is megfogalmazódott.

Az első dokumentált vérnyomásmérést Stephen Hales (1677—1761) teddingtoni pap végezte el. Hales igen művelt, széles érdeklődési körű ember volt, kémiával, fizikával és biológiával is foglalkozott, közelebbről pedig a növények és az állatok hidrosztatikáját kutatta. 1711-ben mérte meg először egy ló vérnyomását. Combartériáját lekötötte és 9 láb hosszú üvegcsövet kötött hozzá, feloldva a kötést, a vér az üvegcsőbe folyt és 8 láb 3 hüvelyk magasságra emelkedett. Ugyanezt a kísérletet elvégezte egy vénán is, de itt a véroszlop csak 9 hüvelykre emelkedett. Erről a kísérletéről csak 1733-ban számolt be Statical essays című könyvében. A könyv azt bizonyítja, hogy Hales a vérnyomásmérésen kívül számos egyéb kísérletet is elvégzett a vérkeringés élettanához kapcsolódóan.

Dr. Szabó Katalin

Irodalom

Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban. Orvostörténeti Közlemények, Supplementum 15–16, 1988.

Booth, J.: A Short History of Blood Pressure Measurement. Proceedings of the Royal Society of Medicine, 70 (1977) 11.

Bonsdorff, Bertel von: Zur Methodik der Blutdruckmessung. Helsingfors, 1932.

Haynal Imre: A szív és a vérerek betegségei. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1938.

Harvey, William: Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus,  1970.

Kenéz János: S. S. von Basch és a vérnyomásmérés. Orvosi Hetilap, 108 (1967) 49.

Korányi Sándor: A vesebajok funkcionális pathologiája és therapiája klinikai előadásokban. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1930.

Kylin, Eskil: Der Blutruck der Menschen. Dresden–Lipzieg, Theodor Steinkopf Verlag 1937.

Ranke János: Az ember-élettan alapvonalai. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1875.

A vérnyomásmérés történetének vázlata. Orvosi Hetilap, 101 (1960) 20, 713–714.