TINKTÚRA

Európában az első szemüveget állítólag az itáliai Pisa városában készítették 1290 körül, a látás korrigálásának igénye azonban ennél jóval korábbra megy vissza. Az első nagyítólencsék csiszolt drágakőből készültek, és a drágakőlencsék hagyománya a kiváltságosok körében jóval az üveglencse használatának elterjedése után is fennmaradt.

A régészeti kutatások a világ több pontján felszínre hoztak csiszolt drágakő lencséket. Az első ilyen emlék a 19. század közepén került felszínre az ünnepelt régész, Ninive és Nimrud megtalálója, Sir Austen Henry Layard mezopotámiai ásatásai során. Az egyik oldalán sík, másik oldalán enyhén domború, 12 cm gyújtótávolságú ovális tárgyat azonnal nagyítólencsének tekintették, és a lelőhelyről el is nevezték Nimrud lencsének. A későbbi kutatás ugyan elismeri, hogy a tárgy szolgálhatott kezdetleges nagyítólencseként, a lelőkörülmények miatt azonban valószínűbbnek tartja, hogy bútorberakás lehetett. A lelet korát a British Museum szakértői Kr. e. 750-710 közé teszik.

Szemüveg hegyikristályból csiszolt lencsékkel. Kína, 19. század. (MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

Az első leletet számos további követte, ami arra utal, hogy a drágakő lencsék használata több évezreden keresztül elterjedt volt a Közel-Keleten és a Földközi-tenger medencéjében. A gyengébb minőségű lencséket tűzgyújtásra, a jó minőségűeket nagyítólencseként használták. Az utóbbi Görögországban nélkülözhetetlen volt a pecsétek hitelesítéséhez, valamint a drágakőfaragók és a pecsétvésők munkájához. A különféle drágakövekből készült, gyűrűbe foglalt pecsétek mérete ugyanis nem haladta meg a 2-3 centimétert, és a bevésett képek – emberek, állatok, jelentek – részleteinek mérete gyakran az egy millimétert sem érte el. Régészeti bizonyságul szolgálnak az egyiptomi Tanisz városában egy művész, Pompeiben pedig egy vésnök házában feltárt nagyítólencsék. Ha a csiszolt kristályok optikai célra nem voltak alkalmasak – például nem voltak eléggé átlátszók –, átlyukasztva és bőrszíjra fűzve a ruházat díszeként is használhatták őket. 

Olykor bronz- és aranyfoglalatú lencsék is felbukkannak. A Sanghaji Szemüvegmúzeum őrzi azt a 2,3 gramm súlyú, arany foglalatú kristálylencsét, amely a Keleti Han-dinasztiát (Kr. u. 25-220) alapító Liu Xiu császár (poszthumusz neve Guangwu császár vagy Guangwu Di, uralk. Kr. u. 25–57) kilencedik fia sírjából került elő a kelet-kínai Jiangsu (Csiangszu) tartományban. Négy-ötszörös nagyítást lehetett vele elérni. A kristálylencsék készítésének sokáig határt szabott az, hogy csak a domború lencse csiszolásának technikáját ismerték. Amikor Jiangsu tartományban a hegyikristály lencsék tizenhat évszázad múltán ismét felbukkannak, készítésüknél már az optika és a csiszolási technológia újabb vívmányait is alkalmazzák. Az optikában Sun Yunqiu (1630-1662) munkássága hozta meg az áttörést, aki számos egyéb optikai műszer mellett szemüveget is készített, közel- és távollátás korrigálására egyaránt. A közellátás korrigálásához szükség volt homorú lencse előállítására. Sun Yunqiu szülővárosa, Suzhou (Szucsou) jádefaragásának hatezer éves hagyományát – amelyet 2021-ben felvették az UNESCO szellemi világörökségi listájára – adaptálta kreatív módon a szemüveglencsék készítéséhez.

A szemüveg éppen ekkor, a Qing-dinasztia (1644–1911) idején tett szert nagy népszerűségre Kínában, amihez jelentősen hozzájárult az Európából importált szemüvegek megjelenése. Ezek azonban luxuscikknek számítottak, egy ló árát is elkérték értük. Helyi gyártás nemcsak Jiansu tartományban, hanem Fujianban (Fucsien) és Guangdongban (Kuangtung) is folyt, azonban ott is kristályt használtak üveg helyett, azon egyszerű oknál fogva, hogy Kínában ekkor még nem tudtak teljesen áttetsző üveget előállítani, a kristály megmunkálásának technikája azonban magas szintű volt. A Qing-dinasztia császárai olyannyira kedvelték a tökéletes látást biztosító eszközt, hogy számos verset is írtak róla, minek következtében egy önálló irodalmi zsáner keletkezett, amelynek tárgya a szemüveg volt. Ha valaki mégis ellenezte a szemüvegviselést, annak metafizikai okai is lehettek. Yongzheng császárral (uralk. 1722–1735) ellentétben, aki nagy szemüvegrajongó hírében állt és a források szerint 35 szemüvege volt, fia, Qianlong nem volt hajlandó szemüveget viselni, sőt több verset is írt, amelyben kifejtette, hogy a dolgok valószerűtlennek látszanak szemüvegen keresztül. Ha valaki tisztán akarja látni a dolgokat, ne hagyatkozzon semmi másra, csak a saját látására; mivel a szemüveget a szem és a megfigyelendő tárgy közé helyezik, elkerülhetetlen, hogy a szemet eltakarja vagy megtévessze a szemüveg.

Sáh Dzsahán (részlet a Dzsudzsar Szing Bundela hódol Sáh Dzsahán előtt című miniatúrából), festette Bicsitr, 1630 körül. (A Chester Beatty Library gyűjteményében. Fotó: Wikimedia Commons)

Ám úgy tűnik, mások éppen a valóság megváltoztatásának élményét remélték a drágakőből készült, távolról sem közönséges látásjavító eszközöktől. Indiában a nagymogul császárok ezért készíttettek maguknak smaragdból és gyémántból szemüveget. 2021-ben a londoni Sotheby’s aukciós ház bocsátott árverésre két ilyen különleges tárgyat, melyeket William Dalrymple, az indiai iszlám kultúra egyik legjobb ismerője és legihletettebb interpretátora ismertetett (https://www.youtube.com/watch?v=7mfKAHJp7oU, a videóban megtekinthetők a szemüvegek is, amelyek fotóit szerzői jogi okok miatt itt nem áll módunkban közölni). Dalrymple joggal nevezi őket a történelem rendkívüli darabjainak. Megtestesítik és felidézik a korszak számos jellemvonását: egy páratlanul kifinomult és elképzelhetetlenül gazdag udvari kultúra esztétikáját, a drágakövek iránti spirituális vonzalmát, a drágakövek megmunkálásának kivételesen magas mesterségbeli tudását, és persze azt a gazdasági erőt, ami mindennek a létrejöttét lehetővé tette. Készítésük a nagymogulok – Dzsahángír (uralk. 1605-1627), Sáh Dzsahán (uralk. 1628-1658), Aurangzeb (uralk. 1658-1707) – uralkodásának korára, a 17. századra tehető, amikor India a világ legnagyobb gazdaságát és manufaktúratermelését mondhatta magáénak, és a globális GDP mintegy egynegyedét állította elő.

A két szemüveg csiszolt gyémántokkal berakott kerete valószínűleg Indiában készült, de később, a 19. században. Ami igazán érdekes számunkra, azok a lencsék. Az ismertetésből megtudjuk, hogy a könnycsepp alakú szeleteket nem vágták, hanem hasítással nyerték az eredeti drágakövekből. „Ez a drágakövek és az optika kiemelkedő mesterének munkája. Egy szelet gyémánt és egy szelet smaragd, amelyen keresztül látni lehet… egyértelműen hordásra szánták őket.” Az anyagi kockázat óriási volt, hiszen egy 200-300 karát közötti gyémántot kellett széthasítani a lencse kinyeréséhez. De a mogulok a drágaköveket elsősorban spirituális asszociációik miatt becsülték nagyra – a gyémántot az égi fény, a smaragdot asztrális erők hordozójának tartották. „A smaragd … a világot ebbe a csodálatos zöldbe öltözteti. Ha valaki muszlim, és a zöldet a prófétával, a paradicsommal, az üdvösséggel, az örökkévalósággal társítja, akkor ez olyan, mintha belépne a paradicsomba.” A smaragd szemet nyugtató és védő hatását először idősebb Plinius említi A természet históriája (Naturalis Historia) című művében a Kr. u. 1. században. Itt jegyzi meg azt is, hogy Neró császár (Kr. u. 54–68) smaragddal nézte a gladiátorok harcát, így védve látását a véres jelenetektől. Ez az első említés a smaragdlencsék használatáról, amelyeken keresztül a világot nézhetik és megváltoztathatják a világ urai.

Dr. Renner Zsuzsanna

Irodalom

Sines, George and Sakellarakis, Yannis A.: Lenses in Antiquity. American Journal of Archaeology, 91/2 (1987), 191–196.

Zinan Yan: An object-oriented study on Yongwu shi: poetry on eyeglasses in the Qing dynasty. Bulletin of the School of Oriental and African Studies, University of London, 79/2 (2016), 375–397.