Íratlan története hajnalán az ember szembesült a betegséggel és a halállal, és ha ez nem lett volna elég, elveszítette az állatvilágban még meglévő ösztönös képességet a számára hasznos, tápláló, gyógyító, illetve mérgező növények megkülönböztetésére. Amit ösztönoldalon elvesztett, azt a logikus gondolkodás kialakulásával sikerült sok kísérletezéssel, hosszú idő alatt többé-kevésbé visszaszerezni. A kialakuló népi gyógyászat gyakorlati tapasztalatai a növényi gyógyhatásokkal kapcsolatban idővel jelentősen gyarapodtak, ám e tapasztalatok természetüknél fogva nem válhattak egzakt ismeretté, és alkalmazásuk szoros kapcsolatban maradt a hitvilággal, különféle hiedelmekkel.
A betegségek kezelése mellett a testet nyomorító bajok eredetének kérdése is nyomasztó teherként nehezedett a régi korok emberére. A babonás szorongás – és persze a betegség – kezelésére mágikus-vallási rítusok szolgáltak. Indiában – hasonlóképpen más korai kultúrákhoz - a mágikus praktikák legfőbb célja az volt, hogy a betegségeket okozó rosszindulatú démonokat, különféle démoncsoportok tagjait, képzelt férgeket távol tartsák és kiűzzék a testből, de ehhez legtöbbször hozzáteszik a hosszú élet kívánságát is. A szertartás során a varázsló-pap a gyógynövények vagy a belőlük készült főzetek alkalmazásával egyidejűleg ráolvasást végzett és himnuszokat recitált, továbbá a kívánt eredmény biztosítása végett talizmánokat és amuletteket is alkalmazott.
Az Atharvavéda-szamhitá 471. oldala a Codex Cashmiriensisből (187a fólió). (Wikimedia Commons)
A mágikus orvoslás egyik legrégibb emléke, a Kr. e. 1200-1100 körül keletkezett Atharvavéda Indiában maradt fenn a Védák szent irodalmának részeként. A másik három Védától (Rigvéda, Számavéda, Jadzsurvéda) eltérően tartalmának nagyobb része nem a papi teológiai hagyományhoz köti, hanem gyógyító varázslásaival, szerelmi bűbájával, áldásaival és átkozódásaival, a mindennapi élet házi szertartásainak leírásával egy népiesebb irányzatot képvisel. Számos himnusza a gyógynövényeket és általában növényeket dicséri, ami arra utal, hogy a növények gyógyító és egészségmegőrző-élethosszabbító hatásával kapcsolatos spekulációk az ókori Indiát erősen foglalkoztatták. Ám a főzetek és orvosságok készítése ellenére ebben a korai időszakban a növények gyógyhatásával legalábbis egyenrangú szerepet tulajdonítottak a növények mágikus erejének.
"A barna színűt, a halványt, a tarkát és a vöröset,
a sötét árnyalatút és a feketét – minden Növényt ideidézünk.
A terjeszkedő és bokros gyógynövényekhez szólok, a kúszónövényekhez és azokhoz, amelyeknek hüvelye egyetlen.
Hozzád hívom a rostos, nádszerű és elágazó növényeket, amelyek kedvesek a Minden Isteneknek, erősek, életet adnak az embereknek.
A győztes erő és a hatalom, amivel ti, győztes növények rendelkeztek,
Ezzel szabadítsátok meg ezt az embert a fogyástól, ó, ti Növények: most elkészítem az orvosságot."
(Atharvavéda VIII.7., kivonatolva. Ralph Griffiths angol fordítása nyomán)
Az Atharvavédában leggyakrabban említett betegségek a gyakran sárgaságot is okozó láz (takman), a köhögés, a fogyás (amelyet a tüdőbajjal hoz kapcsolatba a kutatás), a hasmenés, a vizenyő, a tályogok, a görcsrohamok, a daganatok és a különféle bőrbetegségek (beleértve a leprát is). Íme egy lázűző ráolvasás:
"Te, aki minden embert megsárgítasz s lobogó tűzként elégetsz, veszítsd el most erődet, Takman, takarodjál innen oldalvást vagy lefelé!
Kergesd ki, mindenható fű, ezt a foltos, pettyes, vörös Takmant, űzd félre vagy oldalvást!
Eredj, Takman, a múdzsavat néphez, még tovább, a balhika néphez! Kívánj meg egy buja súdra [rabszolga] nőt, ezt rázd össze alaposan!
Fitestvéreddel, a köhögéssel, nőtestvéreddel, a sorvadással, nagybácsiddal, a bélpoklossággal együtt menj idegen néphez!"
(Atharvavéda V.22., kivonatolva. Fordította Schmidt József)
Az Atharvavéda jelentősége az indiai medicina története szempontjából az, hogy benne a hagyományos indiai orvoslás, az ájurvéda legkorábbi elképzelései fogalmazódnak meg, s ez egy több mint háromezer éves megszakítatlan hagyományívet rajzol ki. A mai indiai ájurvédikus orvoslás legfőbb törekvése az, hogy a hagyományosan használt gyógynövények hatóanyagait a modern kutatás eszközeivel igazolja, s így alkalmazásukat tudományos alapra helyezze.
Dr. Renner Zsuzsanna
Ajánlott irodalom
Ralph T. H. Griffith: The Hymns of the Atharva-Veda. Vol. 1–2. Benares, 1895.
Schmidt József: A szanszkrit irodalom története. Budapest, Atheneum, 1923.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.