TINKTÚRA

Hales könyvének megjelenése után több évtizedig nem volt publikált kísérlet ebben a témában. A további állatkísérletek Jean Marie Poiseuille (1797–1869) fizikus és fiziológus nevéhez kötődnek, akinek a viszkozitásról írott publikációja nagy hatással volt a tudományos életre. 1828-ban a királyi akadémia díját is elnyerte disszertációjáért, melyet az artériás vérnyomás higanyos manométerrel végzett vizsgálatairól írt. Kísérletében a manométert egy kanüllel kötötte össze, amit közvetlenül a kísérleti állat artériájába vezetett. A kanülben káliumkarbonát akadályozta meg a véralvadást. Ezzel a kísérlettel tudta bizonyítani, hogy az artériákban a vér nyomása fenntartott – ezek voltak az első lépések a klinikai, a közvetett vérnyomásmérés felé.

A mérés technikai részét finomította Carl Ludwig (1816–1895) német orvos, aki az adatok rögzítéséhez kimográfot használt, amit higanyoszloppal kötött össze. Az 1847-ben végzett kísérletének célja a légzés vérkeringésre gyakorolt hatásának vizsgálata volt.

Sphygmograph kézen. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

A következő, mérföldkőként is felfogható kísérleteket Karl von Vierordt (1818–1884) német orvos végezte. Ő volt ugyanis az első, aki a német természettudósok 1853-ban megtartott gyűlésén ismertetett kísérlete szerint feltalálta a sphygmographot. A műszer segítségével sikerült a vérnyomást közvetve, vértelen, noninvazív úton is megmérni. Az eljárása azon alapult, hogy a vérnyomás nagyságát azzal a súllyal lehet meghatározni, amely szükséges a radiális pulzus elnyomásához. 21 évvel később a párizsi fiziológus, Étienne-Jules Marey (1830–1904) a módszert alkalmassá tette a gyakorlat számára. A Nouvelles recherches sur la mesure manométrique de la pression du sang chez l’homme című, 1878-ban megjelent munkájában ismertette, hogy a maximális nyomást (systolés) akkor lehet meghatározni, amikor a pulzáció megszűnik, a minimális nyomást (diastolés), amikor az oszcilláció a legnagyobb. A Marey által szerkesztett műszer az orvosi gyakorlat számára nehézkes, és az eredmények bizonytalanok voltak.

Sphygmograph (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

Az eddig ismertetett vérnyomásmérési technikák rendkívül bonyolultnak bizonyultak és Vierordt eljárásán kívül mindegyik közvetlen, invazív, azaz véres módszerrel mérte meg a vérnyomást. Kísérleti célzattal természetesen emberen is végeztek direkt vérnyomásmérést. Sebesüléseknél és amputációknál nyitott ér mellett végeztek méréseket. Kanül segítségével mért első direkt vérnyomásmérést emberen Jean Faivre (1824–1871), egy francia sebész végezte el 1856-ban Poiseulille metódusa alapján, azaz kimográffal mérte meg egy amputáció előtt álló, 30 éves férfi combartériájában a vérnyomást. 120 Hgmm-es értéket jegyzett fel. Az emberen végezhető direkt mérést artériapunkcióval is el lehetett végezni.

Azonban az emberen végzett direkt méréshez a körülmények ritkán állnak fenn, a punkciós eljárás pedig fokozott fertőzésveszéllyel jár, így ezek az eljárások bonyolultságuk okán is lehetetlenné tették az emberen végzett tömeges, klinikai méréseket.

Dr. Szabó Katalin

Irodalom

Bertel von Bonsdorff: Zur Methodik der Blutdruckmessung., Helsingfors, 1932.

Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban. Orvostörténeti Közlemények, Supplementum 15–16. 1988.

Booth, J.: A Short History of Blood Pressure Measurement. Proceedings of the Royal Society of Medicine, 70 (1977) 11.

Eskil Kylin: Der Blutruck der Menschen. Dresden–Leipzig, Theodor Steinkopf Verlag, 1937.

Haynal Imre: A szív és a vérerek betegségei. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1938.

Kenéz János: S. S. von Basch és a vérnyomásmérés. Orvosi Hetilap, 108 (1967) 49.

Korányi Sándor: A vesebajok funkcionális pathologiája és therapiája klinikai előadásokban. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat,1930.

Ranke János: Az ember-élettan alapvonalai. Budapest,  Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1875.

A vérnyomásmérés történetének vázlata. Orvosi Hetilap, 101 (1960) 20, 713–714.