Életünk része a stressz. Nemcsak a mai, mindennapi és negatív, hanem a pozitív, az élet kihívásaira válaszoló értelemben is. Selye János (1907–1982) 1936-ban, a Nature-ban megjelent cikkében ismertette meg a tudományos világot egy új jelenséggel, amit akkor még nem nevezett stressznek. Ez a jelenség tulajdonképpen a szervezet nem fajlagos reakcióegyüttesének leírása volt, amivel az élő organizmus mindenfajta, egyensúlyát megzavaró külső körülményre reagálni szokott. Selye csak hosszú vívódás után nevezte el a jelenséget stressznek, melynek eredeti angol jelentése feszültség, idegfeszültség. Napjainkban a legtöbb ember számára a stressz idegfeszültséget jelöl a mindennapi életben, és nem is gondolnak bele abba, hogy a biológiai stresszreakció a különböző stressz alapú betegségek előidézése mellett tulajdonképpen az élet fenntartását, az egészség helyreállítását is szolgálja.
Selye János előadást tart a stresszről. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)
Természetesen a stressz-elmélet, mint annyi más tudományos felfedezés, nem volt előzmények nélküli. Az orvosokat kezdetektől fogva érdekelte a betegség, illetve az egészség összefüggéseinek, meghatározásának, fennállásának és fenntartásának kérdése. Maga Hippokratész (Kr. e. 460 – Kr. e. 377 k.) is foglalkozott a pathosz (szenvedés) és a ponosz (erőfeszítés) kérdésével és arra a megállapításra jutott, hogy a betegség nemcsak szenvedést (pathosz) jelent, hanem erőkifejtés (ponosz) is egyben annak érdekében, hogy test visszaállítsa épségét. A történelem folyamán többen is foglalkoztak az egészség, illetve a betegség jelenségével, John Hunter (1728–1793) ezt úgy fogalmazta meg, hogy a sérülés maga igyekszik meggyógyítani önmagát. Claude Bernard (1813–1878) a kutatómedicina egyik úttörője abban látta az élőlények egyik fontos tulajdonságát, hogy külső behatások ellenére is fenn tudják tartani belső miliőjük állandóságát. Walter Bradford Cannon (1871–1945) bevezette a homeosztázis kifejezést, mely az élőlények egyensúlyfenntartó képességét jelöli.
Az ifjú Selye János a laboratóriumban. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)
Kutatásai megérlelték Selye Jánosban azt a gondolatot, miszerint a szervezet ugyanazzal a tünetegyüttessel válaszol a külső környezet minden kihívására. Ezt a jelenséget generális adaptációs szindrómának nevezte el és megfogalmazta, hogy a G.A.S. tulajdonképpen térben és időben megvalósuló folyamat. Térben a mellékvese, a timikolimfatikus rendszer és a bélrendszer háromszögében zajlik. Időben a szindróma három fázison esik át: alarm-reakció, rezisztencia, kimerülés állapota. Ennek a folyamatnak a pontos meghatározására azért volt szükség, mert benne rögzítődnek a stressz törvényszerűségei és ez tulajdonképpen alapot is adott a tudományos vizsgálat számára.
A befutott kutató egyik kísérleti állatával. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)
Selye kutatásait nagy apparátussal végezte, iskolateremtő, tudományszervező nagysága abban is kiteljesedett, hogy a világ minden tájáról érkeztek hozzá kutatók, és a világ minden táján létesültek stresszkutatásra szakosodott kutatóintézetek. Emberként, kutatóként, iskolateremtőként, előadóként is mély benyomást tett a tudományos világra. Munkájának jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a mai napig folynak olyan kutatások, melyek a stressz jelenségével foglalkoznak.
„Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá.” – fogalmazta meg a stressz legnagyobb kutatója, Selye János. A blogbejegyzés célja az, hogy ezt a gondolatot tudatosítsuk olvasóinkban. Szeretnénk megmutatni a stresszt mindenféle manapság rárakódott sallang, misztikum nélkül, úgy, mint egy biológiai jelenséget, és mint az élet velejáróját, de ugyanakkor betegségek előidézőjét is.
Dr. Szabó Katalin
Irodalom:
Selye János: Életünk és a stress. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.
Selye János: Álomtól a felfedezésig – Egy tudós vallomásai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.
Selye János: In vivo – A szupramolekuláris biológia védelmében. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
Selye János: Stressz distressz nélkül. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.