TINKTÚRA

Az Ázsia középső részén, Európa és Észak-Amerika területén is elterjedt fűzfa (salix) gyógyító hatását az ókori kínai és egyiptomi orvosok már több ezer éve ismerték. Az antikvitás leghíresebb görög orvosa, Hippokratész (Kr. e. 460 – Kr. e. 377 k.) a fa leveléből készült főzetet szembetegségekre és szülési fájdalmak enyhítésére javasolta. A gyógyszerészet úttörőjeként emlegetett görög katonaorvos, Dioszkoridész (Kr. u. 40 k. – 90 k.) közel hatszáz gyógynövény részletes leírását összefoglaló Peri hülész iatrikész (A gyógyító anyagról) című művében a fa apróra vágott és borssal borban megfőzött levelét bélbetegségek ellen, a leveleiből és kérgéből készített főzetet pedig köszvény kezelésére ajánlotta. Dioszkoridész munkája rendkívüli hatással volt a majdani arab és európai orvostudományra, így többek között Méliusz Juhász Péter (1532–1572) 1578-ban kiadott Herbárium című művére is. Méliusz ókori elődeinek tudására és tapasztalatira alapozva, belsőleg a colica, vagyis hasi fájdalom és görcs ellenszereként, külsőleg szem- és fülbetegségek gyógyítására és köszvény ellen tartotta megfelelőnek a fűzfa alkalmazását. A 17. század meghatározó magyar orvosa, Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) Pax corporis című írásában már speciálisan a fehér fűz levelét javasolta a fejfájás, kérgének porát pedig a fene, a dagadással, fekéllyel járó bőrbetegség kezelésére.

Fehér fűzről készült rajz. Otto Wilhelm: Thomé Flora von Deutschland, Österreich und der Schweiz. Gera, Germany, 1885. (Wikimedia Commons)

A növény fájdalomcsillapító hatása a későbbi évszázadok során is ismert volt, de a 17. századi Európában a lázat is enyhítő, és a rettegett malária ellenszereként ismert kínafakéregből nyert kinin háttérbe szorította. Mivel a kinin hosszú és rendszeres alkalmazása több veszélyes mellékhatással pl. halláskárosodással járt, a fűzfával való kísérletezés továbbra is megmaradt. 1763-ban az oxfordshire-i Chipping Nortonban élő Edward Stone (1702–1768) tiszteletes levélben számolt be George Parker, Macclesfield grófjának, a Royal Society elnökének arról, hogy a fehér fűzfakéreg-kivonat ugyanolyan eredményes lázcsillapító, mint a kínafakéreg. Stone leírta, hogy kb. 1 font közönséges fehér fűz kérget zsákban, egy pékség kemencéje fölött három hónapig szárítottak, majd porrá őrölt formában ötven, görcsben és lázban (valószínűleg maláriában) szenvedő beteg panaszainak enyhítésére használták sikeresen. Stone mérföldkőnek számító felfedezését követően csupán néhány évnek kellett eltelnie, és 1828-ban Johann Andreas Buchner (1783–1852) német gyógyszerésznek sikerült a fűzfafőzetből egy keserű, sárgás anyagot kivonni, amelyet a növény latin neve után, szalicinnek nevezett el. A következő években kémiai kísérletek sora követte egymást, mígnem, 1829-ben Henri Leroux francia vegyésznek már tiszta, kristályos szalicint, 1838-ban az olasz Raffaele Pirianak (1814–1865) szalicilsavat sikerült előállítania a fűzfából.

A 19. század pezsgő tudományos légköre a magyar természettudósokra is hatással volt. A fűzfa kérgéből előállított főzet kémiai és orvosi jelentőségéről Toldy (Schedel) Ferenc (1805–1875) irodalomtörténész, orvos is beszámolt A’ füzedék gyógyszeres és orvosi tekintetben című, 1833-ban megjelent dolgozatában. Toldy néhány évvel korábban, párizsi útja során ismerkedett meg a fűzfa kérgéből előállított szer kémiai és orvosi jelentőségével, majd Budára hazatérve maga is alkalmazni kezdte azt maláriás betegeken.

Toldy Ferenc írói pályájának félszáz-éves tiszteletére kiadott emlékérem. (MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

Húsz évvel később, 1859-ben a német Hermann Kolbe (1818–1884) határozta meg a szalicilsav kémiai összetételét, így az már szintetikusan is előállíthatóvá, és ipari nagyságú gyártásra alkalmassá vált. Az acetil-szalicilsav felfedezése Felix Hoffmann (1868–1946), a Bayer gyógyszergyárban dolgozó német vegyész nevéhez kapcsolódik, aki ezáltal az Aspirin gyártásának alapját teremtette meg. Az Aspirin hamar népszerűvé vált, noha a véralvadást gátló mellékhatása ekkor még nem tűnt fel. Néhány évvel később Richter Gedeon volt az, aki a Kalmopyrin 1912-es szabadalmaztatásával egy olyan szalicilsav alapú gyógyszert engedett piacra, ami a többivel szemben jóval kevesebb mellékhatást okoz.

Porcelán patikaedény EXTR: SALICIS ALB:, vagyis fűzfa-kivonat felirattal. 1803. (MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)

Miközben a 18. század második felétől kezdve a kémiai ismeretek, a vegyészet és az orvostudomány fejlődésének köszönhetően javában zajlottak a szalicinnel való kísérletezések, az orvossal, patikussal elvétve találkozó magyar parasztság körében is gyakran előfordult a fűzfa kérgének, levelének gyógyító célú felhasználása. Azonban a népi gyógyászat természetéből adódóan, az ókortól ismert és a kora újkortól az írásbeliség és a kalendáriumok hatására folklorizálódott tudás, a népi természetismeret és a józan megfigyelés a néphit és népi vallásosság elemeivel keveredett. Jól példázza ezt az Istvánffy Gyula (1863–1921) néprajzkutató által, 1893 nyarán, a Heves megyei Bükkszéken élő palócok körében gyűjtött, fűzfához kapcsolódó feljegyzés is, amelyből kiderül, hogy a növényt azért tartották gyógyításra alkalmasnak, „mer fűzfa vesszeökvel verték meg valamikor az Isten testyit, má'pegy tudja-e uram, hogy mindaz, a mivel az Istent bántották, ez emmi orvosságaink.” Ily módon a szalicin gyógyászati alkalmazása a modern megoldások mellett a népi vallásossággal kevert formájában is hosszú ideig fennmaradt.

Vámos Gabriella

Felhasznált irodalom:

Istvánffy Gyula: Palócz babonák és gyermekjátékok. Ethnographia 6 (1895) 2. sz., 108–118.

Lévai Júlia: A fűzfakéregtől a kalmopyrinig. https://www.mimicsoda.hu/print.php?id=1324 (Utolsó megtekintés: 2023. január 2.)

Limbacher Gábor: A kereszt és a feszület. Ethnographia 122 (2009) 2. sz., 145–192.

Pierpoint, William S.: Edward Stone (1702–1768) and Edmund Stone (1700–1768): confused identities resolves. Notes Rec. R. Soc. Lond. 51 (1997) 2. sz. 211–217.

Schedel Ferencz: A’ füzedék gyógyszeres és orvosi tekintetben. Orvosi Tár 3 (1833) 12. kötet. 131–159.

Sz.n.: Morzsák. Gyógyszerészi Szemle 6 (1941) 30. sz. 311.

Wolfner András: Az aszpirin befejezetlen története. Természet Világa 127 (1996) 4. sz. 186–188.