TINKTÚRA

Mai szemmel visszanézve és a múlt eseményeit szemlélve megkerülhetetlen szükségszerűségnek tűnnek azok a történések, amelyek elvezettek ahhoz, hogy a patológia kilépjen a különböző tudományágak köntöse alól és önálló tudományágként folytassa útját. Kellő távolságból szemlélve egyenes út vezetett máig, ahol a patológia már nemcsak a betegségek végső stádiumával foglalkozik, hanem a diagnosztikának, terápiának és a betegségek prognózisának is részese. Ahogyan emlegetni szokták: a patológia összeköti az alaptudományokat a különböző klinikai szakágakkal, és az elméletet a gyakorlattal. Az út azonban korántsem volt ilyen egyértelműen egyenesvonalú és problémamentes. Ha közelebbről megvizsgáljuk, előtűnik az a rengeteg törődés, lemondás, sőt gyakran áldozatvállalás, az útkeresés, ami a tudományággal foglalkozók munkáját, a szakág fejlődését jellemezte és jellemzi. A patológia fiatal és hihetetlen gyorsasággal fejlődő tudományág; már régen kilépett a bonctermek világából és ott áll a betegágynál, a műtőasztal mellett. Mégis, ha megkérdeznénk, a legtöbb ember a kórbonctannal kötné össze a patológus munkáját, nem is sejtve, milyen szerteágazó, változatos és a gyógyulást mennyire közvetlenül befolyásoló tudományágról van szó.

A Leideni Egyetem anatómiai színháza (theatrum anatomicum) a 17. század elején. (Wikimedia Commons)

Az anatómus a test rejtelmeit és a betegségek okait kutatja – A patológia alapvetése

Mai ismereteink szerint a boncolással demonstrált anatómiaoktatás a bolognai egyetemen kezdődött valamikor az 1300-as években. A módszer azonban nagyon lassan hódította meg az egyetemeket; ennek egyértelmű bizonyítékai azok a munkák is, melyek arról tanúskodnak, hogy szerzőik nem rendelkeztek megfelelő anatómiai ismerettel és a normálistól eltérő jelenségeket sem tudták egyértelműen felismerni. Az elméleti anatómiai tudást és oktatást fokozatosan váltotta fel a boncolással, közvetlen tapasztalattal megalapozott, korrekt, a valóságot a legmesszebbmenőkig tükröző tudás, amelyet elsőként Andreas Vesalius (1514–1564) De humani corporis fabrica (Az emberi test felépítéséről, 1543) című műve foglalt össze. A kórboncolásokat 1308 óta tartják számon. Először a mérgezések kimutatása céljából végezték őket, később a fertőző betegségekben elhunytakat is felboncolták. Perugiában 1348-tól kezdve pestisben elhaltakat is boncoltak és megfigyelték a kóros elváltozásokat. Guy de Chauliac (1300 k. – 1368) azok közé az orvosok közé tartozott, akik meg merték kérdőjelezni a görög tekintélyek elveit, és elhalt betegei betegségét boncolásokkal tisztázta. Szerinte a sebész számára az anatómiai tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy jól végezze munkáját.

Részlet Andreas Vesalius De humani corporis fabrica (Az emberi test felépítéséről, 1543) című művéből. (Wellcome Collection)

Rendszerező és rendszeres kórboncolások azonban csak a XV. században kezdődtek. Antonio Benivieni (1443-1502) firenzei orvos a boncolások folyamán megfigyelte a betegségek okozta változásokat. A De abditis morborum causis (A betegségek rejtett okairól, 1507) című művében Benivieni az epeköveket és egyes szívbetegségek szervi elváltozásait írta le. Bemutatta – egyebek mellett – a vastagbél ráknál megkeményedett bélszűkületet, a gyomorráknál a gyomorszáj elzáródását is.  Művét 1507-ben posztumusz adták ki először. Valójában, a normális anatómiai kép megismerése, megalapozása után lehetett csak az ettől eltérő jelenségeket, a kóros anatómiai állapotokat felismerni és vizsgálni. Így születtek először olyan részeredmények, mint például a francia Jean-Baptiste Sénac (1693–1770) 1749-ben kiadott munkája a Traité de la structure du coeur, de son action, et de ses maladies  (Értekezés a szív szerkezetéről, funkcióiról és betegségeiről). Morgagni munkásságát megelőzően Théophile Bonet Sepulchretum: sive anatomia practica ex cadaveribus morbo denatis (1679) című műve tárgyalta átfogóan a patológiai anatómiát, azonban Bonet anatómiai ismeretei hiányosak voltak, s többnyire máshol már publikált eseteket foglalt össze.   Sénac az elsők között írta le a koszorúerek szklerózisát és a szívburokgyulladást. De ide sorolhatjuk Albrecht von Haller (1708–1777) Opuscula pathologicá-ját (Kórbonctani művecskék, 1755) is, amely nagyrészt szintén a szív kórbonctanáról szól.

Rembrandt: Tulp doktor anatómiája, 1632. (Wikimedia Commons)

Giovanni Battista Morgagni (1682–1771) volt az első, aki a boncoláskor észlelt szervi elváltozásokat összefüggésbe hozta a klinikai tünetekkel. A tünetek és szimptómák összekapcsolásának gondolata a halott testben észlelt szervi, de akár szöveti elváltozásokkal egészen újszerű volt, s ettől kezdve magában rejtette, hogy a patológiai előbb-utóbb diagnosztikai szakággá tudjon válni. A De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis (A betegségek boncolással feltárt helye és okai, 1761) című munkája megalapozta, hogy a patológia önálló diszciplínaként fejlődhessen tovább. A fiatal tudományág haladásának a mikroszkóp elterjedése adott új dimenziókat. Bár már Marcello Malpighi (1628–1694) is rendszeresen végzett szövettani vizsgálatokat, a szövettan megalapítójának mégis a francia Xavier Bichat-t (1771–1802) tartják, aki meghatározta a szövet fogalmát és elkülönítette a szövetfajtákat. Rudolf Virchow (1821-1902) nevéhez a sejtkórtan és a modern, természettudományos medicina megalapítása fűződik. Virchow Die Cellularpathologie (Sejtkórtan, 1858) című munkájában fejtette ki, hogy a sejtet tekinti a betegségek alapvető hordozójának.

William Cheselden anatómiai bemutatót tart hat nézőnek a londoni Barber-Surgeons' Company anatómiai színházában. Olajfestmény, 1730/1740 körül. (Wellcome Collection)

Írásos adatok szerint hazánkban először Rayger Károly (1641–1707), pozsonyi orvos foglalkozott boncolásokkal, a testek felnyitását Schele Sándor, pozsonyi sebész végezte. A boncolások száma fokozatosan növekedett és ezt a tendenciát segítette Gerhard van Swietennek (1700–1772) Mária Terézia protomedicusának rendelete, melyben lehetővé tette, hogy a kórházban elhunytaknak akár száz százalékát is felboncolják. Magyarországon gyógyító tevékenysége és a fertőző betegségek tanulmányozása mellett, boncolásokat tudományos céllal Benkő Sámuel (1743–1825) vezetett először. Őt tekintik a rendszeres boncolások első hazai alkalmazójának.

Dr. Szabó Katalin

Irodalom:

Bodó M. – Honti J. – Sugár J. – Tanka D.: A magyar patológia története. Budapest, Medicina, 2005.

Genersich Antal Emlékkönyv. Budapest–Marosvásárhely, Genersich Antal Alapítvány–EME Orvostudományi Szakosztály, 1994.

Kendrey G.: Baló József patológus professzor és iskolája. Budapest, Primed-X Kft, 2004.

Szende B. – Korényi-Both A.: The 130 years old first autopsy protocols and the catalogue of museal specimens of the Institute of Pathology, Budapest University, written by Lajos Arányi. Acta Congressus Internationalis XXIV. Historiae Artis Medicinae Budapest, 1977. 437–440.

Szende B.: A magyar pathológia egyetemi oktatói, Arányitól napjainkig. Communicationes de Historia Artis Medicinae, 147–148 (1994) 71–76.