„Ha a szív gyorsabban és keményebben ver, mintsem természet szerint szokott, és ha a’ betegnek gyötrődést, bágyadást és a’ maga’ munkálkodásában valami akadályt okoz, akkor ez az állapot Szív-Dobogásnak neveztetik.” (Rácz Sámuel: Orvosi tanítás. Buda, 1778.)
A legkorábbi magyar nyelvű orvosi könyvek mindegyike szól a szív betegségeiről, gyűjtőnéven a szívdobogásról, ennek lehetséges okairól és az esetleges gyógyítási módokról. Ugyanígy szólnak a különböző vizelethajtó gyógynövényekről, melyeket vízkórság, azaz ödéma esetén javallanak a betegeknek. A 19. századi, egyes tudományterületeken megindult szakosodás hatására aztán egyre többen és egyre több publikációban foglalkoztak a szív és az érrendszer betegségeivel is. Jelentősek azok a munkák, amelyek az új diagnosztikus eljárások népszerűsítése érdekében születtek. Ilyen például Schöpf-Merei Ágoston (1804–1858) A mellbetegségek biztosabb megismerése és gyógyítása a hangtömesz, kopogtató és bonczvizsgálat használatával című munkája 1842-ből. Schöpf-Mérei a gyermekkórház igazgatójaként, valamint a kopogtatási és hallgatózási diagnosztikus eljárás alkalmazójaként szerzett tapasztalatai alapján írta meg könyvét. Mint fogalmaz, igyekezett a betegségeket és tüneteket eleven és jellemző színekben előadni. Ez annál is inkább komoly feladat volt, hiszen magyar nyelven, a nemzet élő nyelvén írta meg művét, és a fogalmak magyarítása komoly feladat elé állította a szerzőt. Ugyanebben a témában és hasonló szándékkal dabasi Halász Géza (1816–1888) 1841-ben Értekezés a kopogtatás és hallgatózásról címmel írta meg disszertációját, és ismeretes, hogy az eljárások népszerűsítése érdekében a Szent Rókus Kórházban kurzusokat is szervezett. A tudományos lapokban sorra jelentek meg a szívhez és az érrendszerhez kötődő tanulmányok. Thanhoffer Lajos (1843–1909) A szív koszorús ütereinek megtelítődéséről címmel 1873-ban adta ki munkáját. Arányi Lajos (1812–1887) is végzett kutatásokat a szív működéséhez kapcsolódóan.
A gátor műtéti metszése. Sauerbruch, F.: Die Chirurgie der Brustorgane. Berlin, 1925. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár gyűjteménye.)
A korai munkák között az első olyan, amely nagy összefoglalásra törekszik, Hamary Dániel (1826–1892) A szívbetegségek különös kór- és gyógytana című, 1865-ben kiadott könyve. Előszavában Hamary felsorolja, könyvében kinek a munkáira támaszkodott, és külön felhívja a figyelmet arra, hogy a legelső magyar nyelven született összefoglaló művet tartja kezében az olvasó. A szerző több kötetesre tervezte a művét, de előfizetők hiányában csak ez az egyetlen kötet jelent meg. Könyve valóban módszeresen felépített, világos, átlátható.
Túlnyomás-készülék. Sauerbruch, F.: Technik der Thoraxchirurgie. Berlin, 1911. (MN–Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár gyűjteménye)
A szívgyógyászat nagy százada természetesen a 20. század. A század közepéig tartó időszakban megkerülhetetlen Zárday Imre (1902–1968) munkássága, aki az EKG-diagnosztika területén tevékenykedett. E témában született Az elektrokardiogramm című könyve is. Az EKG-s diagnosztika leírásában mérföldkövet jelentett még Radnai Pál Elektrokardiographia címen megjelent munkája. Ebben a korszakban két összefoglaló szándékú mű is született a szívgyógyászatról. Az egyik Bodon Károly A szív és a vérkeringés betegségei és azok gyógyítása című műve, a másik pedig egy igen komoly összefoglaló és rendszerező munka, amely vitéz váradi Hajnal Imre (1892–1979) neve alatt jelent meg 1938-ban A szív és a vérerek betegségei címen.
Szívpreparátum szívritmus-szabályzó elektródájával, 20. század. Készítette: Dr. Glasz Tibor, Semmelweis Egyetem II. számú Patológiai Intézet, Budapest)
A korszak kardiológiával foglalkozó orvosai közül nem egy nemzetközileg is elismert szaktekintély volt, mint ahogyan Zárday Imre (1902–1968) is, akinek a nevéhez az első, különálló szívosztály vezetése is kapcsolódik. Ez az osztály 1952-ben jött létre a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban.
Fém szívbillentyű. 2000-es évek, USA. (MNM–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Fotó: Blahák Eszter)
A megbetegedések növekedése és a szívgyógyászatban végbemenő rohamos fejlődés hozta, hogy mind az intézményi rendszerben, mind pedig a szakemberképzés tekintetében a 20. század második fele a kardiológiai ellátórendszer és szakképzés kiszélesedését eredményezte. A specializálódás, az önállósulás jegyében született meg 1957-ben az Egészségügyi Minisztérium rendelkezése alapján az Országos Kardiológiai Intézet, amelynek első igazgatója Gottsegen György (1906–1965) volt. Ebben az évben alakult meg a Magyar Kardiológusok Társasága is.
Dr. Szabó Katalin
Irodalom:
Lozsádi Károly – Czuriga István (Szerk.): A kardiológia áttekintő története. BudapestMedicina Könyvkiadó Zrt., 2009.
Petrányi Gyula: Belgyógyászat. Budapest, Medicina Kiadó, 2003.
Petrányi Gyula (Szerk.): Belgyógyászati diagnosztika. Az orvosi vizsgálat módszertana. Budapest, Medicina Kiadó, 2010.
Tulassay Zsolt (Szerk.): A belgyógyászat alapjai 1-2. Budapest, Medicina Kiadó, 2010.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.